Jó napot kedves doktornő!
Már másfél éve benne vagyok egy se vele se nélküle kapcsolatban és nem tudok kilépni belőle egyszerűen nem megy belebetegedtem! 3 hónapja költözött el tőlem a párom de előtte már többször is szakítottunk de mindig kibékültünk most utólag viszont már nem. Ő pont azért ment el tőlem mert már be akarta fejezni velem de én nem tudtam elfogadni sőt a mai napig sem tudom. Azóta csak kihasznál engem már biztos vagyok benne,hogy nem érez irántam semmit de viszont szexre még jó vagyok neki. Sajnos már csak arra használ engem 🙁 és nekem ez fáj a legjobban. Ő már nem akar együtt élni velem inkább az albérletet választotta. Nekem nagyon nehéz természetem van ezt belátom de viszont nagyon tudok szeretni és ragaszkodó típus vagyok amit a pasik nem szeretnek! Meg én megmondom az igazat a férfiak szemébe és sokszor elég nyersen fogalmazok és durván. Nem tudják elviselni a modoromat. Mindig csak bennem keresik a hibát csak nekem kell változnom mindenben legalábbis szerintük. Na mindegy nem is ez a lényeg most hanem,hogy nem tudom elengedni az exemet mindig elmegyek hozzá ha ő akarja van mikor én kérem meg,hogy had mehessek csak legyek vele számomra ez a fontos. A megszállottja lettem ennek a pasinak és nem tudok róla lemondani pedig semmi szeretni való nincs benne. Már nagyon sokszor becsapott megalázott engem és mégis ragaszkodom hozzá kapaszkodok belé. Érzem,hogy ez már beteges amit én csinálok. Mindig megfogadom magamnak,hogy mostantól nem keresem őt semmilyen formában nem írok neki nem hívogatom meg hasonló dolgok. De nem tudom sokáig tartani a szavam. Ha nem jelentkezik fél napig én már meg vagyok bolondulva. Nem tudok róla leszállni és érzem,hogy egyre rosszabbul vagyok. Testileg is nagyon sokat fogytam mióta elment lelkileg meg tönkrementem teljesen. Csak rajta jár az eszem szinte egész nap még munka közben is. És mindig azt várom,hogy jelentkezzen írjon vagy hívjon.Vagy mondja azt,hogy szeret és szeretné velem újrakezdeni. De saját magam se tudom,hogy miért erőltetem ezt a kapcsolatot amikor én is tudom hogy nekünk ez nem megy. Ellentétek vagyunk szinte mindenben meg sok minden idegesít benne ilyen pl a cigaretta meg a sör. Én nem szeretem egyiket sem ő viszont igen. Aztán a másik nagy ellentét kettőnk között,hogy ő akar gyereket én viszont nem!!! Nekem csak arra lenne szükségem,hogy adjon tanácsot doktornő,hogy tudnék ebből a függőségből kigyógyulni mert nem bírom tovább. Ő kihasznál engem én meg szépen lassan beleőrülök ebbe a helyzetbe!

Kedves Bárki, aki elolvassa ezt!
Teljesen kétségbe vagyok esve, céltalan az egész életem és nem látom a kiutat belőlle.Mindig is szorongtam(szerintem ezt részben a szüleimnek köszönhetem, mindig nagyon szigorúak voltak velem és nagyok voltak az elvárások felém), de ez jóval súlyosabb lett miután bekerültem egy erős gimnáziumba, ahol nagyok voltak az elvárások és én mindenkinek meg akartam felelni, főleg magamnak. Sajnos hiába tanultam látástól vakulásig a jegyeim nem tükrözték ezt, és volt 1-2 tanárom, aki nagyon megalázott, tovább rombolva az önbizalmam utolsó törmelékét is.Közben történt egy balesetem is, aminek vannak maradandó nyomai, mint kívül, mint belül, nincs olyan nap, hogy ne jusson eszembe, de evvel az évek múltán sikerült megbékélni, ez az egyik oka, hogy nem merek nyitni az emberek felé, annyira kicsinek érzem magam. Gimnázium után sikeresen leérettségiztem, de úgy éreztem, hogy képtelen lennék most egyetemre menni féltem az ismeretlentől, új hely, új emberektől és annyira fáradtnak éreztem magam. Egy év után bekerültem arra az egyetemre, amiről titkon mindig álmodtam, de sosem hittem benne, hogy tényleg sikerül…de sikerült. Azóta minden nap a sírás folytogat(nem csak az egyetem miatt, bár az is baromi megterhelő, de a családi hátterem sem a legjobb, nem számíthatok semmiféle támogatásra), nem igazán sikerült beilleszkedjek, mert nagyon halkszavú vagyok(mások szerint), és a tanárok sem annyira segítőkészek és rengeteg a tanulnivaló. Tavaly annyira rossz állapotba kerültem, teljesen besokaltam, nem aludtam, nem ettem, csak stresszeltem és sírtam, annyira kikészített az egyetem, és úgy éreztem nem bírom tovább, nem mentem be többet órára, utána még rosszabb lett a helyzet annyira haszontalannak és szerencsétlennek éreztem magam, hogy komolyan terveztem az öngyilkosságom, de hála a barátaimnak sikerült életbe tartsam magam.Elhatároztam, hogy helyrehozom az életem, kerestem munkát, elmentem nyáron külföldre dolgozni és elterveztem, hogy visszamegyek egyetemre. Így is lett, úgy éreztem minden rendben…de az idén megint, rámtört a kontrolálhatatlan szorongás, álmatlanság, stressz és csak sírtam és hihetetlen, de megint azt csináltam, mint a tavaly, nem volt erőm bejárni órára, és úgy éreztem én nem vagyok erre képes annyira össze voltam/vagyok zavarodva, nem tudtam tisztán goldolkodni, és úgy láttam, hogy nincs értelme folytatni semmit, pedig tényleg azt tanulom, amire mindig is vágytam…és most itt vagyok teljesen céltalanul a bolondulás határán, már nem tudok tisztán gondolkodni, nem hiszem el, hogy megint ezt teszem, és a maradék embereknek is, akik még hittek bennem csalódást okozok, legszívesebben végeznék magammal. Nem tudom hogyan tovább, úgy érzem teljesen megrekedtem, és nem hiszem, hogy lehetne ez bármikor jobb. Köszönöm, ha végigolvasta!

Üdv! Pár nap mulva leszek 18 éves, és lassan 2 éve én magam sem jövök rá a saját problémámra. Mindig valami problémám van még akkor is amikor minden rendbe van, jelenleg barátnőm van boldog vagyok vele mégis ugyérzem hogy valami nyomja a szívem, valamin mindig folyamatosan kattog az agyam , pozitiv akarok lenni és mégis mindenen gondolkodom, konnyen baratkozo vagyok , megis nagyon keves emberbe bizom meg , vagy nem is az hogy nem bizom meg hanem nem nyilok meg az erzeseimrol, barmi baj van mindig sajat magam oldom meg sose kerek segitseget, pedig nem vagyok szégyenlős tipus, de viszont igy jol erzem magam nem is szeretnem megosztank az eletem masokkal. Nem tudok aludni pedig napkozbe mindig elfoglalom magam vagy van programom szoval kimerülök de viszont mikor aludni kellene az agyam mindig valamin gondolkodik. Helyesírási hibákért elnézést kérek jelenleg 4:12 van fáradt vagyok mégsem tudok aludni.

Tisztelt Szakértő.
Segítséget szeretnék kérni gyermekem nevelésével kapcsolatban.
Nyáron külföldről hazaköltöztem 3 éves lányommal apja kint maradt. Sajnos egy nehezebb vitás életszakaszt így láttunk jobbnak lezárni. Nem szakítottunk csak én döntöttem úgy hazajövök egy támogató közösségbe. Azt gondoltam akkor. De sajnos úgy érzem hibás lépés volt. Fél év telt el és úgy érzem a gyerekem nem szeret már. Igaz én is egyre többet kiabálok vele. Sajnos szüleim és testvérem teljes ellenem dolgoznak a nevelésben. Ha tiltok vmit rohan hozzájuk vagy hisztizik mire ők rohannak be mit művelek vele. Már gondoltam arra visszamegyünk külföldre de mikor ezt közöltem édesanyám egy óriási patáliát csapott le hogy mit képzelek meg akkor ő mem látja az unokát. És nem rángathatom a gyereket ide oda. Viszont én úgy érzem megőrülök itt. Képtelen vagyok egy fedél alatt élni velük és próbálni gyereket nevelni. Amíg kint éltem vágytam haza hiányoztak akartam lányom ismerje a nagyszüleit de most úgy érzem ez túl sok. Apa anya helyett kapott a gyermek több családtagot akik anya ellen dolgoznak… és a helyzet egyre kezelhetetlenebb… a gyermek folyton mesét néz csokit eszik. Én hiába tiltom.. játszani alig akar velem. Mamához rohan mert ő kapcsol mesét. Már ott tartunk sétálni se szeret öt perc után közli fáradt.
Nagyon el vagyok keseredve.. szívem szerint visszamennék hogy apa anya gyerek legyen egy család akármi is van. De nem támogatnak sőt lelki zsarolással érik el ne merjek lépni mert szerintük tönkreteszem a lányomat.

Jó napot kívánok!

Szeretném kérni a segítségét.

A kisfiam második éve jár oviba és

minden reggel sír,szinte zokog.

Hogy hiányozni fogsz,hogy anya anya és

belém kapaszkodik és úgy kell

eltolnom,ami szörnyű érzés.És nem

csak nekem neki is.

Mit tehetnék.Kérem segítsen.

Elbeszélgettem már vele többször,

de nem használ.

Kétségbe vagyok esve!

nos nem én lennék akinek segíteni kellene hanem van egy 18 éves Lány barátom akinek van egy kis problémája mégpedig az lenne hogy van neki egy kacsa plüsse névszerint dodó kacsa és azt hiszi róla hogy valóban él beszél stb stb és ez azért 18 éves létére ez azért fura valamint elégé piszkálják a szülei meg az osztálytársai én próbáltam beszélni vele de erre megharagudott és még ő veszekedet velem hogy hogy képzelem azt hogy az a plüss nem él

Jó napot. Nem tudok senkihez fordulni, mert felek elmondani mi van bennem. Van 2 kislányom. A nagy már a kezdetektől nagyon sírós volt, most meg hozza jön, hogy egy hét ördög! Szó szerint. A férjemmel sokat veszekszunk ez miatt, persze mindig azt kapom tőled örökölte. Ami rossz az csak tőlem van. Én egy szegényebb családból vagyok, 13 évesen meghalt édesanyám. Innen jön meg az egész probléma. Mindig azt kapom ha valami van hogy egy semmi vagyok, egy szerencsétlen nem tudok 2 gyereket nevelni, de tőle nagyon ritkán kapok segítséget. Úgyis azt mondja nem kell semmit csináljak én, csak ő dolgozik. Nincs akinek elmondjak valamit így sokat sírok, de azt érzem hogy könnyebb lenne, ha nem lennék már.

Kedves Dr!

A következő lenne a kérdésem. Milyen lelki traumára, sérelemre vezethető vissza a következő
A barátommal a szexuális együttléteink során több alkalommal is kértem tőle hogy legyen velem erőszakos: fojtogasson üsse a fenekemet, pofozzon meg.
Az az igazság hogy rendkívül élvezem az együttlétnek ezt a formáját! Aggòdnom kellene?

Kedves Pszichologús!
18 éves vagyok 6 éve diagnosztizáltak nálam pánikbetegséget, de pszichoterápiával másfél év alatt kijöttem belölle. Majd most 2 éve újra pánikbeteg lettem, ezt sikerült újra legyőznöm, de sajnos gyógyszer segített, és abbahagyás után, vagyis ahoz kötöm, nem biztos, de depressziós lettem és nagyon szorongó. Féltem több dologtól, hogy befog következni, rosszul leszek, meghalok stb., erre tett 1 lapáttal az, hogy fél év után kaptam egy 30 perces rohamot, és azután még rosszabbul lettem egész nap szédültem ,de elkezdtem egy pszichologússal a terápiát és sokkal jobban lettem, elmúlt teljesen. Majd szörnyű gondolataim, amiket kényszeres gondolatnak neveznék, törtek rám, elösször még csak olyan gondolatok törtek rám ,hogy attól féltem öngyilkos leszek, majd több hét küzdelem után ez a gondolat elmúlt, mert átfordult egy bizonyos személyre a családból, és most attól félek, hogy “bántani” fogom őt, ez az egész egy film jelenete után keletkezett a fejembe, és aztán elkezdtem ezen gondolkodni, és azóta bárhogyan akarom nem tudom kiverni a fejemből, állandóan ott van, és emiatt nem tudom élni a napjaimat, mert már rettegek tőle, annyira szorongok, hogy még enni se birok, folyton sírok és vagy sírás kerülget, mert nem tudom, hogy mért pont az eggyik legnagyobb szerettem iránt jött ez a gondolat, mivel nagyon nem szeretném, hogy megtörténjen, de az a baj, hogy néha elkezd erősödni ez a gondolat, már arra gondoltam, hogy befekszem pszichiátriára, mert nem akarok ezekkel a gondolatokkal élni, de tudom, hogy a gyógyszer ezen nem segít. A pszichológusomhoz, nem tudok menni egy darabig, tudna valamilyen tanácsot adni, valamilyen gyakorlati tanácsot ez ellen a negatívgondolat ellen, mit tudnék csinálni, nagyon nem szeretném hogyha ezek megtörténnének, de ma is ezen gondolkodtam egész nap, hogy mit csinájak, mért vannak, mitől, mért nem múlnak el, mért vannak fent állandóan. Nem tudom, hogy mit tudnék tenni, egyszer találkoztam csak a pszichologusommal, de ő csak annyit mondott, hogy ne gondoljak rá, ne mondjam senkinek se ki, de nehezen megy, mit tudna tanácsolni?
Válaszát nagyon várom

jónapot kivánok
aszt szeretném mondani hogy

agyák az perdox tabletát
pofoznak
bezavarnak szobába
rám fognak dolgokat
ami nem is igaz

nemtutam ott lenni az év zárommon
és az év nyitomon semm tutam ottlenni
anyám az szülöi értekezletre sem jár be
és amikor
délután 3 orakor
megjövök a buszal akor nemjön ki ellém
köszönetel Greta

Kedves Hölgyem/Uram!

Én egy 19 éves srác vagyok. Azzal a problémával fordulok önhöz, hogy kb. 3 hete megismertem egy srácot, többször találkoztunk is. Nagyon jól meg volt közöttünk az összhang és a szikra is, és elég sok bókot, törődést és kedvességet kaptam tőle mind szóban, mind írásban, amit én sokszor viszonzok is neki, sok helyen meg is nyílt nekem, egyértelműen éreztem, hogy érdeklem és hogy tetszem neki és többször is mondta, hogy nagyon jól érzi magát mellettem. Azonban az utóbbi 1-1,5 hétben ezekből kevesebbet kapok, üzenetben is kevesebbet beszélünk. Olyan érzésem van, hogy elronthattam valamit és sokat stresszelek ezen, hogy mi történt, én rontottam-e el valamit, illetve hogy mi tévő legyek? Amikor találkozunk, továbbra is jól meg vagyunk, megvan az összhang is, viszont a korábbiakhoz képest kevesebbszer kapok kedvességet, csókot pl., meg üzenetben is már kevesebb kedves üzenetet ír, meg kevesebbszer beszélgetünk. Úgy érzem, hogy kicsit eltávolodott tőlem. A kérdésem pedig az, hogy hogyan kezeljem ezt, mitől alakulhatott ez ki?
Annyit még szeretnék elmondani, hogy mostanában sokat találkoztunk, sok időt töltöttünk együtt, ha találkozunk, általában nála szoktam aludni. Illetve sor került szexuális együttlétre is.
Egyúttal mivel sok időt töltöttünk/ töltünk együtt, nem szoktam neki úgy irogatni, sokszor megvárom, hogy kezdeményezzem, nem csüngök a nyakán, mivel megfojtani meg nem akarom és bár kicsit ragaszkodóbb típus vagyok, sokszor visszafogom magam, mert nem akarom ezzel elmarni magam mellől.
Sokat gondolkodom ezen, mert sokszor csalódtam már, ő benne pedig végre megvan minden, amire szükségem van, és nem szeretném elveszíteni.
Válaszát előre is köszönöm, szép napot!

Tisztelt pszichológusok, én, egy keresztény-konzervatív szempontból teljesen átlagos, négy gyereket feleségével nevelő apa vagyok, és kissé mintacsaládnak számítunk egy székelyföldi kisvárosban. De amiről nem tud sem szűkebb hazám, sem a nagyvilág, hogy transzszexuális vagyok. Ezt gyerekkorom óta, tudom, majd a negyedik gyerekünk születése után “szintet” léptem, hormonozni kezdtem magam. Akkor úgy spekuláltam, hogy jobban járok napi egy-két milligramm ösztrogénnel, mintha hetente, itteni férfiszokás szerint rendesen leiszom magam mondjuk meccsnézés közben. És bejöttek a számításaim valamelyest, mert 8 év után teljesen rendben a vérképem, vérnyomásom, koleszterinem, és jócskán nőiesedett is a testem. Persze, a férfiak és nemcsak papucsférjnek tartanak, de az legyen az ők bajuk: tudom, hogy a házimunka, ételkészítés a gyerekeknek, egész napos velük foglalkozás az önzetlenség, az pedig maga a nőiség. Csak egy dolgot nem oldottam még meg: a sok bennem kavargó gondolatot, érzelmet sehogy sem tudom lecsapolni rendesen, nincsenek csatornáim, hogy levezessem. Előbújni semmi szín alatt nem akarok, nem lehetek annyira önző, hogy saját megvalósításom érdekében kockára tegyem gyermekeim, feleségem helyzetét, hogy majd pletykálják, ugrasszák őket hülye apjuk miatt. Feleségemet sem akarom ilyesmikkel untatni, elvan ő a rengeteg gondjával, tanárnő, osztályfőnök, inkább ő szorul az én lelki támogatásomra, sokszor nagyon feszült az iskolai balhék miatt. És akkor nekem marad az egyetlen kibeszélőhely, a természet. Az év minden szakában lehet oda menni – sajnos a december-január egy kicsit kivétel – ahol lehet gyalogolni, biciklizni, gyerekekkel vagy nélkülük, és a természetnek lehet szőrtelen testet, kebleket villantani, ő meg elnézően mosolyog, befogad. Nem úgy mint az emberek, hajnalonta böngészem a fórumokat, mifajtánkról szóló cikkeket, és sajnos a világ teljesen kivet és megvet bennünket, gyűlöl úgy a konzervatív mint a liberális véleményformálók nagyon nagy része. És ezért én is lapulok, gyáva is vagyok, és a családom baját sem akarom meggyűjteni: mondom, maradok a millió egy gondolattal. És akkor eljön a december-január, mikor rövidek a nappalok, és nincs mikor a természetnek se beszéljek a bajomról, azok meg gyűlnek és gyűlnek. Hát ettől félek, hogy egyszer kibuggyannak belőlem, és kárt okozok. Életek függnek tőlem, életeket tehetek tönkre. Ebben kérném, hogy segítsenek, találjak egy pszichológust/pszichiátert, legjobb volna itt Székelyföldön, aki nem utálja annyira az én fajtámat. És mutat nekem valami tréninget, vagy coachingot, vagy mit tudom minek nevezik ezeket az eljárásokat, mivel levezethetem bajomat, vagy egyszerűen csak kibeszélhetem magamból. Tudtom szerint nincsenek mifelénk, maximum Bukarestben lehetne találni, de egyrészt messze van a főváros, másrészt románul kéne előadjam magam. Ezért is kellett én önsegítő módon, magamat gyógyszerezzem, vállalva egy nem is kis kockázatot (igaz, alacsony dózisban használtam). De hála Istennek nagyon jól reagált a testem, és ebben biztatást éreztem a továbbcsinálásához, és még inkább úgy érzem, hogy nő vagyok. Csak sajnos ezt soha senki nem fogja megtudni, a feleségemen kívül. És esetleg egy jó pszichológus is megtudhatja, az Önök segítségével…Előre is köszönöm: Kati, aki egy apa

Jó napot! A nevem Pallai Emese, 18 éves vagyok. Január 1.-én hirtelen meghalt édesapám 44 éves volt, ő volt számomra az akit a legjobban szerettem. Amióta elment az első 2 napon rettenetesen szenvedtem és nem akartam elhinni h ez megtörtént, de utána minden megváltozott hirtelen eltüntek az érzéseim, csak egy kis fájdalom maradt. Már nem sírok csak nagyon ritkán. A családom nagyon szenved de nem tudom őket megvígasztalni. Eltünt minden érzésem úgy érzem h üres vagyok legbelül, nem tudok senkit szeretni de nem is utálom őket semlegesek számomra, a családom,barátaim,párom mindenki.. miért van ez?

Kedves Cintia!
R. Vanda vagyok 27 éves, egy vidéki kisvárosban élek, tavaly nyáron sikeres államvizsgát tettem, de a diplomámat nyelvvizsga hiányában nem vehettem át. Nagyon nehezen éltem meg, de elhatároztam, hogy megszerzem azt a nyelvvizsgát, idén novemberben sikerült is az írásbeli, azonban a szóbeli rész nem, sajnos ez már többszöri próbálkozásom volt. Azon a napon, amikor kiderült az eredmény a szüleim és a férjem éppen itthon voltak, és látták a laptopomon, hogy végre sikerült…de azt nem tudták, hogy csak az egyik vizsgarész. Annyira örültek neki, hogy nem mondtam el nekik, hogy ez nem elég a diplomám megszerzéséhez, csupán feliratkoztam a legközelebbi vizsgaidőpontra és úgy tettem mintha minden rendben lenne. Nem akartam nekik csalódást okozni, megint, ugyan is szörnyen érzem magamat, hogy hónapok óta ők tartanak el, négy hónapja nincs munkám,úgy érzem, hogy folyton csak csalódást okozok, bármibe belekezdek nem sikerül. Próbálok munkát találni, de eddig nem sok sikerrel, így csak érettségim van, munkatapasztalatom nem sok, mindenhonnan elutasítanak, pedig tényleg próbálkozom. Már nagyon megbántam, hogy hazudtam nekik, én csak azt szerettem volna, hogy végre büszkék legyenek rám és örüljenek. Nagyon szeretem őket, félek, hogyha ez kiderül akkor elfordulnak tőlem. Egy hónapja cipelem ezt a terhet magamban, de olyan bűntudatom van, hogy nem tudok a szemükbe nézni. A férjemnek még sohasem hazudtam, ő a legjobb barátom, ő a mindenem, mindent megbeszélünk, tudom, hogy nagyot csalódna bennem. Tudom, hogy amit tettem az nagy hiba volt. De hogyan tegyem jóvá, hogyan mondjam el, mit csináljak?
A válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: R. Vanda

Kedves Cintia!
R. Vanda vagyok 27 éves, egy vidéki kisvárosban élek, tavaly nyáron sikeres államvizsgát tettem, de a diplomámat nyelvvizsga hiányában nem vehettem át. Nagyon nehezen éltem meg, de elhatároztam, hogy megszerzem azt a nyelvvizsgát, idén novemberben sikerült is az írásbeli, azonban a szóbeli rész nem, sajnos ez már többszöri próbálkozásom volt. Azon a napon, amikor kiderült az eredmény a szüleim és a férjem éppen itthon voltak, és látták a laptopomon, hogy végre sikerült…de azt nem tudták, hogy csak az egyik vizsgarész. Annyira örültek neki, hogy nem mondtam el nekik, hogy ez nem elég a diplomám megszerzéséhez, csupán feliratkoztam a legközelebbi vizsgaidőpontra és úgy tettem mintha minden rendben lenne. Nem akartam nekik csalódást okozni, megint, ugyan is szörnyen érzem magamat, hogy hónapok óta ők tartanak el, négy hónapja nincs munkám,úgy érzem, hogy folyton csak csalódást okozok, bármibe belekezdek nem sikerül. Próbálok munkát találni, de eddig nem sok sikerrel, így csak érettségim van, munkatapasztalatom nem sok, mindenhonnan elutasítanak, pedig tényleg próbálkozom. Már nagyon megbántam, hogy hazudtam nekik, én csak azt szerettem volna, hogy végre büszkék legyenek rám és örüljenek. Nagyon szeretem őket, félek, hogyha ez kiderül akkor elfordulnak tőlem. Egy hónapja cipelem ezt a terhet magamban, de olyan bűntudatom van, hogy nem tudok a szemükbe nézni. A férjemnek még sohasem hazudtam, ő a legjobb barátom, ő a mindenem, mindent megbeszélünk, tudom, hogy nagyot csalódna bennem. Tudom, hogy amit tettem az nagy hiba volt. De hogyan tegyem jóvá, hogyan mondjam el, mit csináljak?
A válaszát előre is köszönöm!
Tisztelettel: R. Vanda