Hogyan segíthetünk rákbeteg hozzátartozónknak?

A kérdést úgy is feltehetném, hogy hogyan segítsünk a daganatos beteg hozzátartozónknak, hogy ő minél hatékonyabb támaszként éljen meg minket a betegséggel való megküzdésben.

Gyakran tapasztaljuk azonban, hogy a rákos betegek családtagjainak ez a helyzet éppen olyan megterhelő, mint magának a betegnek. Ezért nekik éppen olyan nagy szükségük lenne a lelki a segítségre, mint a betegnek. Hiszen nem létezik annál felkavaróbb élmény, amikor valaki az életéért küzd.

Ez a helyzet akaratlanul is szembesít bennünket a saját szorongásunkkal és életünk értelmével is. Ez pedig az érzelmek széles skáláját mozgósítja bennünk. Nincsenek ezért nem helyénvaló, vagy elfogadhatatlan gondolatok, vagy érzések. Egy ilyen krízis sokszor új megtapasztalásokat tartogat, melyre érdemes családi szinten is reagálnunk. Ezzel nem csak a beteget segítjük hozzá, hogy hatékonyan nézzen szembe a kórral, de mi magunk is mankót, lelki erőt kaphatunk egy tudatosabb élethez.

Egy komoly betegség esetén mindenki tisztában van azzal, hogy a családtagoknak, türelmesnek és elfogadónak kell lennie. Ezt azonban sokkal könnyebb kimondani, mint megtenni éppen a fentebb említett vegyes érzések miatt. Senki sem szembesülhet hatékonyan egy szerette halálával anélkül, hogy a saját múlandóságát tudomásul ne venné. Az emberek sokban különböznek abban, hogyan kezelik a válságos helyzeteket.

A rákkal való szembesülés valószínűleg hasonló ahhoz, ahogyan ezt a korábban más probléma-helyzetekben is tettük. Nem célunk hogy ezeket a stratégiákat felülbíráljuk, írásunk megírása közben azt helyeztük a fókuszba, hogy hogyan lehetne néhány esetleg hasznos módszert javasolni arra, hogy minél könnyebben éljük meg ezt az igen nehéz élethelyzetet.

Mit él meg a rákbeteg személy?

Egy életveszélyes betegségeken átmenő ember gyakran félelmet, dühöt, önsajnálatot és a teste feletti uralom elvesztése miatt érzett csalódást (és még sok egyéb érzést) él át. Ezért hullámzó a kedélyállapota, ami ijesztő lehet mind önmaga, mind a családtagjai számára. Ennek eredményeképpen sok rákbeteg inkább kerüli a kommunikációt, mert azt túl fájdalmasnak, vagy felkavarónak érzi. Ez azonban a beteg és családja számára is kellemetlen, hiszen elszigetel bennünket egymástól. Igen magányos megtapasztalás, amikor az ember éppen arról nem beszélhet, ami a legjobban bántja.

Igen nehéz megtalálni az egyensúlyt a saját és a szerettünk szükségletei között. A társadalom önfeláldozást és mártíromságot vár el a családtagoktól, melyek azonban csak első ránézésre tűnnek jó stratégiának. Valójában mindkét fél számára szenvedést okoznak (hogy miért arra hamarosan részletesen kitérünk).

A diagnózis közlése utána a legtöbb beteg sokat sír. Az örök élet illúziójának elvesztése fájdalmas, melyre teljesen normális reakció a gyász. Nem az a bátorság jele, ha nem hullajtunk könnyeket, hanem az, ha szembenézünk az érzelmek széles skálájával, vállaljuk önmagunkat, mint esendő embert, még a legnehezebb élethelyzetben is. A legnagyobb segítség, amit egy család adhat, pedig az, hogy elkísér ebben a megterhelő megtapasztalásban.

Hogyan segíthetünk a rákbeteg szerettünknek a betegség feldolgozásában?

Ha az úgynevezett nem helyénvaló érzéseket elnyomni próbáljuk, akkor ellehetetlenítjük, hogy idővel ezek az érzések megváltozzanak, és nem leszünk képesek az érzelem által elsajátítható tudás megszerzésére sem. Legjobb tehát, ha mind magunknak, mind a szerettünknek megengedjük, hogy az érzelmek színes és gyakran hirtelen változó skáláját élje át.

A tagadással csak biztosítanánk, hogy az érzés, tudattalan úton hasson a viselkedésünkre. Ha elfogadjuk és komolyan vesszük az érzéseinket, akkor ezek megváltoznak, sőt eltűnhetnek. Ha hozzátartozóként „lelket akarunk önteni” a rákos családtagunkba, akkor azt közvetítjük felé, hogy nem értjük meg a fájdalmát, tehát észrevétlenül is falat emelünk kettőnk közé. Ez kommunikációs zárlathoz és érzelmi eltávolodáshoz vezet.

Gyakori, hogy a beteg önsajnálatot érez, aminek megnyilvánulása lehet, hogy elküldi a hozzátartozót. Érdemes ilyenkor tisztázni a beteg vágyait, elvárásait, mert sokszor arról van szó, hogy nem meri őszintén kommunikálni azokat. (Valójában nagyon ritka, hogy valaki egyedül akarjon küzdeni, vagy meghalni.) Ha némán ráhagynánk mindezt, akkor mindketten rossz érzésekkel lépnénk ki a szituációból. Érdemes inkább visszakérdezni „Mit szeretnél, hogy csináljak?” Ha a beteg bántó vagy dühös megnyilvánulásokkal reagál, kommunikáljuk ezt le. „Tudom, hogy sok keserűséget élhetsz meg most, de nagyon fáj, amikor ezek így törnek belőled elő.” Ne tágítsunk, amíg a beszélgetés úgy nem végződik, hogy az mindkét félben nyugalmas, pozitív érzéseket nem kelt.

A nyitott és támaszadó kommunikáció nagy érzékenységet kíván, melyre akkor lehetünk képesek, ha mi magunk is jól kezeljük a saját helyzettel kapcsolatos érzelmeinket. Szembenéztünk saját esendőségünkkel. Semmi mást nem kell tennünk, mint meghallgatni a beteg mondandóját, érzéseit. Megengedni, hogy együtt legyünk a fájdalmas percekben is. Nem dolgunk, hogy megoldást találjunk a beteg problémáira. Egy rövid „Értem” érzelmileg többet jelenthet a sok körmondatnál.

Ha ezt nem tudjuk megtenni, végig kell gondolunk, miért félelmetes számunkra részese lenni a folyamatnak, ha szükséges, hallgatni. Mit jelentenek nekünk a beszélgetés közben bekövetkező csendek – melyek gyakran a befelé figyelést segítik. Ezeket hangosan meg is fogalmazhatjuk. Birkózhatunk mi magunk a hétköznapok nehézségeivel, miközben szerettünk a rákkal. Egyik sem fontosabb a másiknál. Ne érezzük kellemetlennek, hogy beszélünk ezekről a betegnek. Ha elfogadjuk a különböző reakcióinkat, megerősíthetjük vele a kapcsolatunkat.

A rák legyőzésében nagyon fontos, hogy a beteg felelősséget vállaljon a saját gyógyulásáért, ezért aktívan tegyen!

A családtagoknak a saját szükségleteiket is ki kell elégíteniük a rákbeteg hozzátartozót pedig abban megerősíteni, hogy amit tud, végezzen el azért, hogy jobban legyen. Ha például tud magának a kórházban ennivalót venni, ne csináljuk meg helyette, mert ezzel öntudatlanul is a beteg szerepben erősítjük meg őt.

Ha a szükségleteire babusgatással reagálunk, akkor ösztön szinten azt hozzuk a tudomására, hogy valójában nem bízunk benne. Még gyermekek esetén sem feltétlenül javasolható a teljes odaadás. Ha nem dédelgetjük a beteget, azzal azt kommunikáljuk, hogy elismerjük a gyermek saját erőforrásait és képességeit a gyógyulással kapcsolatban. A döntő ebben a helyzetben is az, hogy együtt maradjunk vele, bármi történjék.

Ha gyenge, megtört, tehetetlen emberekkel van dolgunk, különösen erős lehet a késztetés bennünk, hogy megmentsük őt. Ilyen helyzetben azonban csak látszólag segítünk a másikon, mégis megerősítjük őt a tehetetlenségében (és a tőlünk való függésében). Így tehát még kevesebb erőt talál a beteg magában a nehézségekkel való szembenézéshez.

A megmentő szerephez gyakran hozzátartozik, hogy megtagadjuk a saját szükségleteinket. Például erőn felül látogatjuk a beteget a kórházban. Ez hosszú távon dühöt, majd gyakran bűntudatot szül (hiszen hogyan is lehetne haragudni egy halálos betegre?). Ha nem mondjuk el az egyéb családi problémákat, még jobban elszigeteljük a beteget, mint amennyire egyébként magányosnak érzi magát. Ha nem osztjuk meg vele érzéseinket, a köztünk levő közelség fog elveszni.

A beteg is megmentheti családját a félelmei kifejezésétől. Ha az embert megóvják az érzésektől, akkor azonban nincs lehetősége átélni és megoldani őket. Ennek következményeképp a családtagoknak jóval a beteg halála után is lehetnek fel nem dolgozott érzelmeik, különféle problémáik. Hosszú távon minden családtag lelki egészsége javul, ha nyíltan beszélnek a nehézségekről.

Szeretnék segíteni, de nem tudom megtenni, amire kérsz. Másképpen tudok segíteni?

Az tehát, hogy egy igen súlyos beteg van a családunkban, még nagyobb hangsúlyt helyez az önmagunkhoz és az egymáshoz való őszinteségre. Szükséges, hogy saját határainkat is képviseljük, például a fent kiemelt mondatok segítségével.

Ha egyszer csak azt kezdjük érezni, hogy neheztelünk a betegre, az amiatt lehet, hogy erősen dolgoznak bennünk az elvárások. Talán túl sok terhet vettünk a vállunkra. Talán túlontúl fontos a számunkra a rákos beteg gyógyulása (ez is érthető, hiszen ki akarná a szeretett anyját/apját, nagyszülőjét/gyerekét elveszíteni?)

A megmentő viselkedés beazonosításához Steiner fogódzókat is javasolt.

1. Olyan valamit csinál, ami meghaladja a lehetőségeit és ezt nem közli a beteggel.
2. Segíteni kezd, és azt veszi észre, hogy a feladat nagy részét Ön végezte el.
3. Nem mondja el, Ön mit akar. Ha nem fejezi ki nyíltan a szükségleteit, meggátolja a szeretteit abban, hogy figyelembe vegyék azokat!

Ne feledjük, hogy a betegnek az élete múlhat azon, hogy tudja-e a saját erőforrásait használni!

A rák legyőzésében nagyon fontos, hogy a beteg felelősséget vállaljon a saját gyógyulásáért, ezért aktívan tegyen!

Gyakran előfordul, hogy a család észrevétlenül a betegséget jutalmazza. A súlyos állapotban levő hozzátartozó több figyelmet kap, mint egyébként. Mihelyt kicsit jobban lesz, a figyelem gyorsan alábbhagy. Könnyen belátható, hogy ha a betegnek érdekében áll gyengének maradni, akkor nem támogatjuk őt a gyógyulásban. Bátorítsuk tehát a beteg saját maga gondozására tett erőfeszítéseit. Mondjuk, hogy jobban néz ki, ha így gondoljuk. Legyünk együtt rákkal nem összefüggő tevékenységekben is. Különben is, miért is ne élvezhetné az életet egy rákos beteg? Minél több öröm van az ember életében, annál jobban ragaszkodhat ahhoz.

Ha családtagként feladjuk saját szükségleteink kielégítését az csak neheztelést szül. Ha azt gondoljuk, úgyis meg fog halni a szerettünk, ez még nehezebb lehet. A beteg fokozottan érzékeny ezekre a kimondatlan elvárásokra. Kezeljük hát úgy a beteget, mint akinek esélye van a gyógyulásra! Tekintsünk a rák orvosi gyógykezelésére is szövetségesként.

Ha nem folytatunk nyílt kommunikációt, akkor saját és szerettünk dolgát is megnehezítjük. Ez ugyanis, ahogy írtuk, távolságot és őszintétlenséget teremt a kapcsolatunkban. Az őszinteség ugyan fájdalommal jár, de kisebbel, mint az elszigeteltségből fakadó fájdalom, vagy az abból fakadó, hogy nem lehetünk önmagunk, a szeretteink közelében.

Ne feledjük, hogy sokat segíthet az is, ha igénybe vesszük a barátok és szakember segítségét. Akár a rákos beteg, akár annak hozzátartozója sokat profitálhat az önismereti munkából. Családterápia segíthet megtalálni a helyes egyensúlyt mindenki szükségleteinek kielégítésében. Ha pedig már egyszer közvetlenül szembesültünk a halállal, nem félünk tőle ugyan úgy. Ha nyíltan szembenézünk a rákkal betegként vagy hozzátartozóként olyan erőt találhatunk önmagunkban, ami hosszú távon elkísérhet minket az életünk során.

Amennyiben igényli, munkacsoportunk tagjai is szívesen nyújtanak segítséget az önismereti munkában.

Felhasznált irodalom:

Simonton, O.C., Matthews-Simonton, S., Creighton, J.L.  (1990) A gyógyító képzelet. A rák legyőzése lépésről lépésre. Egészségforrás Kiadó