Pályaválasztásom története

A következő írásunk egy páciensünk igaz története alapján készült, a továbbtanulásának rövid történetét mutatja be.

“Az osztályban mély csend volt. Mindenki egy fiúra koncentrált, figyelt, aki az osztály közepe táján lévő pad mellett állt, feszesen, szorongva.

Sovány, 14 év körüli lehetett. Haját nemrégiben szoktathatta hátra, mert mindenfelé állt, csak hátra nem. Mélyen ülő pici fekete szeme volt, melyben érződött az erő, akarat. Azonban mintha most szomorúságot, keserűséget olvashatott volna ki belőlük az ember. Mintha a természet a szomorúságnak mely a szemében ült, hátteret akart volna produkálni. Kint az ablakon túl hideg szél rázta az osztály ablakait, és sűrű felhők gomolyogtak az égen.

• Hol akarsz továbbtanulni? – hangzott a kérdés a katedra felől. Milyen pályára szeretnél menni?

A fiú feljebb emelte a fejét, a tanítónőre nézett, s aztán szemét lesütve halkan suttogta:

• Ipari tanuló leszek.

E szavak után még nagyobb csend lett az osztályban, mindenki döbbenve nézte őt. A tanítónő csodálkozva felhúzta szemöldökét, a száját félig nyitva hagyta. Aki először látta volna a tanítónőt azt hitte volna, hogy egy jó családanya, kinek legfőbb gondja a gyermekek felnevelése, s a háztartás vezetése. Pedig még lány volt, 34 éves. Egész lényéből, mozdulataiból az anyáskodás áradt szét.

• Ipari tanuló? – Te, az osztály legjobb tanulója? El kell vetned ezt a butaságot!
  Miért ne tanulhatnál?

A tanítónő szavain érződött, hogy azt hiszi, a fiú csak viccel, hiszen nem volt soha probléma Pistával. Kitűnő tanuló volt, osztály első. Mindig rendesen, tisztán járt iskolába, annak ellenére, hogy érződött ruházatán a sok mosás és varrogatás.

“Miért ne tanulhatnál?” A fiú szájában a nyál keserű lett és torka összeszorult. Még nem is gondolt semmire, de valami ösztönös félelem, szorongás uralkodott el rajta. Eszébe jutott a család. Szülei, kik azon dolgoztak, hogy ennivalót adjanak a gyermekeik szájába. Elég volt szegényeknek az igényeket kielégíteni, hisz az étvágy az megvolt.

És a testvérei? Nagyon szerette őket. Igaz, ha mindenáron akart volna továbbtanulni, tanulhatott volna, otthon senki sem szólt volna, hogy ne tegye, de azt sem, hogy tegye. Megértette őket, hisz ha nem is kerül sok pénzbe a tanulás, azt a keveset is testvéreitől kellene elvonni. A középiskolában már többször kell kirándulásra, erre-arra vinni a pénzt, és ő csak szégyenkezne, hogy nem tud vinni. Na és a ruházkodás. A középiskolába már nem mehet állandóan egy, és mindig kopott ruhában. Nem.

Tudta, hogy le kell mondania egyenlőre a továbbtanulásról, de számára még nem volt felfogható. Egyszerűen nem tudta elhinni annak ellenére, hogy már döntött. Minden reggel odaállni a satupad mellé, ledolgozni a munkaidőt reszeléssel, vagy valamilyen munkával, és az periodikusan ismétlődik. Elvegyül a nagy tömegben, elszürkül, senki nem veszi észre. A munkától nem félt, hisz bele született, sem az olajos ruhától, de hol vannak azok a szép álmok, amiket felépített magának?!

A fiúk is mennyire fognak csalódni a kerületben. A játszópajtások, kikkel együtt rúgta a labdát a grundon. Közösen építettek harci állásokat a liget bokrai alatt, s kikkel együtt ment néha moziba, ha tudott szerezni egy kis zsebpénzt. Barátai közül egyik sem volt valami jó tanuló, de nagyon ügyes fiúk voltak. Már elkönyvelték, hogy Pista kitűnő tanuló mérnök lesz. Repülőgépeket fog tervezni, és ők építik majd össze. Hát most majd együtt építheti velük azt a repülőgépet, amit más tervez.

Mellére mintha mázsás követ tettek volna, alig tudott lélegezni. Torka összeszorult, a nyelés is nehezére esett.
Itt vannak a többiek. A Stefán, Babos ….. Négyes meg hármas tanulók, ők mégis tovább tanulnak. Miért kell ennek így lennie? Aki a legjobban alkalmas a továbbtanulásra, az nem tanulhat.

Hirtelen annyira megrohanta a keserűség, hogy szemében könnycseppek gyülekeztek. Nem szabad sírnod, érted! Nem szabad. Fogait vadul összeszorította. Már nem is tudott semmire sem gondolni, annyira elfogta a fájdalom.
Mintha egy mély lyukból szóltak volna hozzá, hallotta a tanárnő hangját.

• Leülhetsz, erről még majd beszélek szüleiddel.

Automatikus mozdulattal ült le. Megszűnt számára létezni a környezet. Már nem hallotta, nem érezte mi történik körülötte. Csak ült és a padot bámulta maga előtt. Az osztályfőnöki óra végét sem vette észre. Szomszédja bökte oldalba, hogy álljon már fel.

Az utcán hazafelé bandukolva egy kicsit kitisztult a feje. Olyan jól esett a hideg csípős szél, amint paskolta az arcát.
Már tudott gondolkodni, már fel tudta fogni, vajon mi is történt. És érdekes már nem is látta annyira tragikusnak a dolgot. De a seb az megvolt, és meg is lesz mindig. Nem fog elmúlni a mai nap nyoma. Nem.

De nem szabad elcsüggedni, hisz nincs veszve semmi sem. Igaz eltolódnak az elképzelései, de sebaj, ami késik nem múlik, csak akarat kérdése az egész. Csak nem szabad feladni a reményt. Ne keseregjünk a dolgon tovább. Így van, így kell lennie! Az emberen múlik, hogyan alakul az élete, csak akarat kell hozzá. Igen, akarat. Akarattal sok mindent el lehet érni. Mindig vidáman kell felfogni a dolgokat, nem szabad elkenődni, mert az rossz.

Amint közeledett hazafelé, mindinkább feloldódott. Mintha egy sötét barlang kijárata felé közeledne, és mindig világosabb lenne. Már észrevette az utcán nyüzsgő tömeget. A kopasz fákon a didergő verébhadat, a szobakutyát, amely minden fánál megáll és körül szaglássza.

Pista, szép az élet! Ne búsulj!

A rideg, hideg tél után jön a tavasz. Zöld lesz minden és a komor, szomorú gondolatokat a tavaszi szellő kiűzi az emberek fejéből. Ezek a gondolatok jártak a fejében, s észre sem vette, hogy haza érkezett.

Ódon kis ház volt, melyben laktak, nagyon régi lehetett. Mintha az évek súlya alatt megroggyant volna a térde, ferdén állt a tetőzet rajta. A vakolat a ház homlokzatán csak itt-ott volt észlelhető, a legnagyobb részen omladozó téglák mutogatták képmásukat. A kaput is mintha ehhez a képhez akarták volna igazítani, deszkái szinte párhuzamosan ferdén állottak a tető ferdeségével, és kopott, töredezett barna színe nagyon illett a porladozó téglák közé.
Pistiék ablaka nyílt csak a homlokzat felöli részről.

Ugyanis egy átjáró ház volt, melynek két bejárata volt. A ház két utcát kötött össze. A másik volt a főbejárat. Ezen a hátsó kiskapun, csak ők jártak ki. Nagyon jó megoldás volt, hiszen itt hátul húzódtak a ligetek. Ugyanis régen itt folyt a Rábca, és ennek a kiszáradt medre alkotta végig a ligeteket errefelé.

Nagyon szerette ezt a régi öreg házat. Minden zugát, minden tégláját ismerte. Szinte családtagnak számított.
Azért volt annyira elhanyagolt, mert a tulajdonos, egy öreg házaspár, nem igen törődött a ház állapotával.
Belépett a kapun. A kapunyitást nyikorgás követte, mintha egy szerkezet lett volna beépítve, hogy jelezze a látogatót, mint a fűszerboltban az ajtó fölé szerelt csengő.

Az udvarra belépőt ugyanaz a kép fogadta, min a kívülről szemlélődőt. Ugyanolyan kopott téglák, és megroggyant falak látszottak. Az udvar hosszú, keskeny és elhanyagolt volt, hiányos macskakövek borították.
A lakás ajtaja a sarokban volt eldugva. Valamikor zöldre lehetett festve, de ma már csak itt-ott volt észlelhető a festéknek egy-egy darabja. A konyhában voltak az otthon tartózkodók, az anyja és két kisebb testvére. Az ebéd még nem volt kész, bár az anyja nagyon sietett, hogy mielőbb elkészüljön, mert két tágra nyitott sürgető szempár meredt rá a sarokból.

• Szerbusztok! – köszönt és a hokedlire dobta iskolatáskáját.

• Mit főzöl? – kérdezte anyját.
• Krumplifőzeléket. Valami bajod van? – kérdezte az anyja.
  Úgy látszik, hogy még nem vette ki a borús gondolatokat a csípős hideg a fiú fejéből, hogy az anyai szív meg ne érezte volna a fiú hangján a változást.
• Nem, semmi. Csak kérdezték az iskolában, hogy 8. után mihez kezdek.
• És te mit mondtál? – kérdezte az anyja. Egy pillanatra megállt a kanál a kezében és a fiára nézett kíváncsian.
• Hogy ipari tanuló leszek.

Az anyja nem szólt semmit a feleletre, tovább keverte az ételt, arcát ellepte a gőz. Alacsony köpcös kis asszonyka volt. Hasa nagy petyhüdt, mellei szinte ráfeküdtek a hasára. Ha valaki ránézett, mindjárt gondolta, hogy nem egy-két gyereket szült. Igazi sokgyerekes munkásanya volt.

Egy kis idő múlva megszólalt.

• És mond csak kisfiam, szerettél volna tovább tanulni?
• Hát szeretni szerettem volna, de jobb lesz ez így anya. Majd esti iskolán folytatom tovább. Így még jobb is lesz, keresek is, a gyakorlatom is meglesz, és aztán tanulhatok is tovább.
• Úgy van kisfiam. Okos kisfiú vagy te. Látod hogyan állunk egyenlőre. Igaz az ipari tanuló iskola is három év, és nem igen kapsz fizetést, de mégis más, mintha középiskolába járnál. Meglátod a te eszeddel még sokra viszed.

Az anyjának a szavai mintha simogatták volna fájó sebét. Olyan jól estek neki most anyja szavai, mikor oly egyedül érezte magát. Bizakodóan tekintett a jövőbe. Nincs itt vész! Igaz? Leült a fal mellett álló sámlira, a tenyerébe fektetett arccal várta, hogy készen legyen az ebéd. Csak most érezte az éhséget, mert eddig ilyen dolgokra nem is tudott gondolni. Nagyon sok volt az, ami ma vele történt. Olyan jó volt csak bámulni.

Még be sem fejezte az ebédet, az utcáról hatalmas fütty hallatszott. A kezében lévő kanalat ledobta az asztalra, a széket félrelökve rohant ki.

• Hová rohansz, mikor még az ebédedet sem etted meg? Kiáltott utána az anyja kétségbeesetten.
• Már nem kell! Kiabált vissza a kapuból.

Az utcán egy alacsony, zömök fiú várta, szétvetett lábakkal, arca kipirult a futástól.”

A történet vége, hogy szerzőnk megvalósította álmát, szakterületének kiváló és elismert képviselője lett targonca és emelőgép területen.

Szívesen olvasna még hasonló igaz történeteket? Kattintson rovatunkra és szemezgessen korábbi cikkeink között. Pályaválasztás előtt áll, és nem tudja, hogy mihez is kezdhetne? Keresse bizalommal szakembereinket, akik segítő beszélgetés során készséggel állnak rendelkezésére.