A dühkitörés lélektana
A harag természetes érzés, mindannyian dühbe gurulunk időnként. Engedjük meg gyermekünknek is, hogy kifejezze a haragját! Amikor a gyermek mérges lesz, mert nem kaphat meg valamit, az érzelmeinek kifejezése segít neki levezetni a frusztrációját. A kisgyermekek még nem képesek arra, hogy elfogadott mederbe tereljék az érzéseiket/indulataikat. Ha túlságosan fáradtak, vagy feszültek könnyen kitörhet belőlük a hiszti, vagy az agresszív viselkedés.
Mit tegyen ilyenkor a szülő?
Ha meghallgatjuk a haragját, az maximum pár percig tart. Segítsünk neki megfogalmazni, amit érezhet. Ha a gyermek már nagyobb, kínáljuk fel neki, hogy vonuljon el és adja ki magából – akár ordítva dühét. Ütheti például a plüssjátékokat, vagy a párnákat, amíg meg nem nyugszik. Szüksége lehet arra, hogy kiadja magából a felgyülemlett feszültséget!
Ettől szülőként ne féljünk, ne tiltsuk meg számára, sőt, járjunk jó példával elöl. Beszéljünk arról, minket milyen hétköznapi apróságok dühítenek fel és milyen tevékenységek segítenek megszabadulnunk a frusztráló érzésektől. Mindannyiunknak egyedi stratégiái vannak erre. Nagyon gyakori, hogy a gyermek magára vállalja a szülő ki nem fejezett haragját. Tipikusan ezek azok a gyermekek, akik a legkisebb frusztráció hatására is hisztirohamot kapnak. Előnyös, ha ilyenkor nem csak a gyermeket segítjük, de önmagunkkal is foglalkozunk. (Arról, hogy miért fontos ez előző cikkünkben olvashat.)
Mit tegyünk, ha gyermekünket igazságtalanság éri?
Aki nem érez haragot, vagy nem tudja megfelelően kifejezni azt, az sokszor áldozatnak érzi magát. A harmóniát ugyanis csak konfrontáció és párbeszéd árán érhetjük el! A harag pedig ebben az értelemben a kapcsolat helyreállítását szolgálja.
Funkciója, hogy meghúzzuk azokat a határokat, melyeket másoknak tilos átlépnie. Csak akkor várunk erőszakossá, ha nem tudjuk kezelni a saját dühünket. Az erőszak mindig annak az eredménye, hogy meg akarjuk magunkat védeni a heves érzelmektől úgy, hogy a másikra vetítjük ki őket és őt vádoljuk. Az erőszak tehát annak a következménye, hogy felgyülemlett bennünk a tehetetlenség és a félelem.
Aki kifejezheti a dühét, az nem válik erőszakossá. Az a szülő, akinek szüksége van arra, hogy a gyermeke sose fejezze ki a haragját, valószínűleg nem dolgozta még fel saját gyermekkori érzéseit, vagy képtelen a haragját megfelelően kifejezni. Dühkitörések és hisztirohamok legtöbbször akkor keletkeznek, amikor a gyermek fáradt. Üzenetük: segítenünk kell nekik abban, hogy kordában tudják tartani az energiájukat és visszanyerjék a lelki egyensúlyukat. Ha tehát a gyermek mérgében odacsap valakinek (miután elmúlt a helyzet feszültsége) elmondhatjuk, hogy megértjük a dühét, ezt viszont más eszközökkel kell kifejeznie.
Hogyan kezeljük jobban a haragunkat felnőttként?
Felbosszant bennünket a gyermek viselkedése? Figyeljük meg a harag energiáját! Hagyjuk, hogy elárassza a testünket! Miután ez lecsillapodott, keressük meg a valódi okát! Elképzelhető, hogy gyermekünk viselkedése csak az utolsó csepp volt a pohárban, vagy emlékeztet minket egy megoldatlan konfliktusunkra.
De mi volt a valódi ok? Ha ez megvan, mondjuk el a gyermekünknek, hogy miért voltunk mérgesek valójában. Addig is nyugodtan megmondhatjuk a gyermeknek hogy, néhány perc magányra van szükségünk ahhoz, hogy kiadhassunk a haragunkat. Sírjunk, kiabáljunk, vagy ami jól esik.
Aztán mondjuk el a gyermeknek, hogy miért voltunk mérgesek és azt is, hogy ez nem az ő hibája! Ha lenyugodtunk magyarázzuk el neki alaposan a történetet és hallgassuk meg ő mit érzett, amikor kiabáltunk. Amennyiben rossz fát tett a tűzre úgy fogalmazzuk meg az elvárásainkat, hogy közben a gyermeket nem vádoljuk. Arról beszéljünk, amit érzünk!
Mit tegyünk, hogy ne üssünk/szidalmazzunk, amikor legszívesebben megtennénk?
Hallgassunk a szükségleteinkre és elégítsük ki őket mielőbb. A frusztrált szülő nem tud jó szülő lenni, ezért ha éhesek vagyunk, együnk, ha fáradtak vagyunk, pihenjünk. Szükség esetén kérjük szülő társunk, vagy más személy segítségét.
Ne feledjük, hogy az agresszivitás mindig valamilyen hiányérzetet takar! A gyermekeknek szükségük van arra, hogy elmondhassák, hogy valamiben hiányt szenvednek, meg kell osztaniuk a félelmeiket, a haragjukat és a szomorúságukat velünk, a szüleikkel. Ha a szülő elfojtja a saját haragját, tudattalanul akár örülhet is neki, hogy ha a gyermeke agresszív.
Lehet-e tanítani az életörömöt?
Ha kiadjuk magunkból a negatív érzelmeinket, az öröm magától megjelenik. A sikerélmény pedig új kihívások teljesítésére ösztönöz. Aki nem örül, amikor elér valamit, az valószínűleg lekicsinylő saját magával szemben. Ezáltal elveszhet a kitartáshoz szükséges hajtóereje.
Szülőként nem mondhatjuk elégszer a gyermekünknek, hogy szeretjük vagy örülünk, hogy megszületett! A gyermek saját magába vetett hitének alapja a szülő belé vetett bizalma és vele szembeni életkorának megfelelő, tiszteletteljes viselkedése.
Mit kezdjünk a gyermekünk könnyeivel?
Tudományos tény, hogy a sírás segít a szervezetből kiüríteni a fájdalom miatt felgyülemlett méreganyagokat. A könnyek annak a helyreállító munkájának a jelei, melyet a szervezet egy veszteség után végez. Ezért tehát felszabadítóak, gyógyítanak.
Az a szomorúság, melyet a gyermek nem tud magából kisírni, évekre benne ragadhat. A magunkba zárt könnyek azonban azt is megakadályozhatják, hogy szeressünk! Ha megengedjük a gyermekünknek, hogy megsirassák az elpusztult állatukat, vagy elbúcsúzzanak egy haldokló rokontól, akkor az építheti a személyiségét.
A gyermek pontosan érzi azt, amit mi, felnőttek érzünk. Főleg akkor, ha ezeket az érzéseket mi nem mondjuk el nekik! Akkor is tudja, hogy haldoklik a nagymama, vagy legalábbis azt, hogy valami nagy baj van, ha mi semmit sem mondunk neki erről!
Ezért tehát felesleges bármit is eltitkolnunk. Ettől csak még jobban fog félni, még szomorúbb lesz, ha bekövetkezik maga a veszteség. Sőt a belénk vetett bizalma is meginoghat! Mondjuk tehát el, hogy mi történik a családunkban és engedjük meg, hogy kérdéseket tehessen fel ezzel kapcsolatban.
Lehet, hogy kíváncsi lesz a betegség okaira. Tisztázni kell, hogy ő nem tehet semmiről. Joga van ahhoz, hogy érezze, amit érez. Engedjük meg neki, hogy dühös legyen! Az agresszió és a veszteség tagadása a gyász természetes része! Ezután következik a depresszió szakasza. A gyermek magába fordul, nem érdekli a környezete. Hadd sírjon, vagy beszéljen, legyünk mellette és figyeljünk rá!
Az igazság sokkal kevésbé fájdalmas vagy szorongást keltő, ha lehet róla beszélni. Ezt bizonyítja, hogy a gyógyíthatatlan beteg gyermekek meglepő derűvel várják a halált. Ők is rendkívül érzékenyek azonban és képesek feláldozni a saját igényeiket, hogy a szüleiknek ne okozzanak fájdalmat. A veszteség akkor zárul le, amikor lassan beépítjük az elvesztett személyt a személyiségünkbe! Ez azonban nem történik meg, ameddig minden egyes közös emléket el nem sirattunk.
A gyermekkori depresszióról pár szóban
A depresszió sokszor a megfelelni akarás vagy a túlzott élénkség álcáját ölti. Ha gyermekeink túl engedelmesek, vagy túl okosak, akkor elnyomhatják magukban az életöröm egy részét. A depresszió melegágya, ha nem mondjuk el, hogy mi bántja a lelkünket.
Sokszor megfigyeljük, hogy a hiperaktív viselkedés egyfajta harc a depresszió ellen. Ennek tünete lehet például valamilyen tanulási zavar. Ha egy gyermeknek problémája akad a tanulással annak valamilyen oka kell, hogy legyen! Nagyon gyakran az valamilyen lelki probléma. Például, ha szülők párkapcsolatában probléma adódik, azt a gyermek megérzi és kifejezi a viselkedésével.
Ha azt látjuk, hogy a gyermekünknek valami nyomja a szívét, akkor bátran kérdezzünk rá. Ha nem akarja elmondani, akkor engedjük meg neki, de később mindenképpen térjünk vissza rá. Ne feledjük, minél inkább kifejezzük a haragunkat, annál kevésbé leszünk depressziósak! Az érzelmek elfojtása azonban sérülékennyé tesz bennünket. Ráadásul szélsőséges érzelmekhez is vezet.
Felhasznált irodalom:
Filliozat I. (2018) Gyermekünk érzelmeinek sűrűjében. Hogyan fejtsük meg szavai, nevetése, sírása jelentését? Urusus Libris.
