Pszichológia az onkológián: személyes gondolatok a mellrák elleni küzdelem világnapja alkalmából
Október, a mellrák elleni küzdelem hónapja
Október 1-je a mellrák elleni küzdelem világnapja, de az egész hónap -e szörnyű kórral szembeni harcra és a szűrővizsgálatok fontosságára hívja fel a figyelmet.
Napjainkban az emlőrák az egyik leggyakoribb daganatos megbetegedés a nők körében. Kialakulásának valószínűsége jellemzően a változókor idejére tehető, ezért 45 éves kor felett javasolt a rendszeres mammográfiás szűrővizsgálaton való részvétel! Ritkább esetekben azonban már megjelenhet 40 éves kor alatt is.
Általában nem gondolunk rá, de férfiaknál is megjelenhet az emlőrák.
Az Eurostat 2017-es felmérése szerint a kétévente behívott 45 és 65 év közötti nőknek mindössze 41 százaléka megy el a szűrésre, pedig a korán felfedezett emlőrákok közel százszázalékos hatékonysággal gyógyíthatók, és a mammográfiás vizsgálat az egyetlen, amellyel akár néhány milliméteres rosszindulatú elváltozások is kimutathatók. A mellrák esetében az idő kritikus tényező: minél később kerül sor egy daganat felismerésére, annál drasztikusabb kezelésekre van szükség, és annál kevesebb az esély a gyógyulásra is.
A megfelelő pszichés támogatásról
A fentiek alapján is látjuk, hogy a szűrővizsgálatok és a korai felismerés elengedhetetlenül és megkérdőjelezhetetlenül fontos a daganatos betegségek sikeres kezelése szempontjából. Ám mindezek mellett kevés szót ejtünk a súlyos kórral küzdő páciensek pszichés támogatásnak fontosságáról. Engedjenek meg nekem néhány személyesebb hangvételű gondolatot az onkológiai betegek pszichés támogatásának fontosságáról.
Kezdő pszichológusként – szinte rögtön – onkológiai betegekkel találtam magam szemben. „Mit tudok én nekik adni? Hogyan tudok nekik segíteni? Hogy lehetek hiteles ebben a helyzetben?” Merültek fel bennem a kérdések. A betegekkel való munka során hamar választ kaptam ezekre a kétségekre és a daganatos betegekkel folytatott munka pályafutásom legmeghatározóbb állomásává vált.
Köszönettel tartozom azoknak a betegeknek, akik megengedték, hogy bepillantást nyerjek az életükbe közös munkánk során. Rendkívül tiszteletreméltó és hősies viselkedésük, harcuk a betegséggel tanulságos lehet mindannyiunk számára.
Nincs olyan ember, aki ne állt volna már fehér köpenyes orvos előtt szorongva, miközben véleményre, diagnózisra várt. Ez a szituáció akkor is ijesztő, ha nem súlyos betegségről van szó. Cikáznak a gondolatinak: ugye semmiség az egész? ugye, meggyógyulok? ugye, nincs valami nagyobb baj?
Sokan vannak a közelünkben olyanok, akik – miközben minket sodornak tovább szokásos hétköznapi gondjaink – küzdelmet folytatnak az életükért. Egy onkológiai osztályon fekszenek, vagy otthon, hozzátartozóik körében próbálják leküzdeni a betegséget, de már túl vannak életük egyik legnehezebb pillanatán – amikor közölték velük a diagnózist.
Mert az a néhány szó egyik percről a másikra megváltoztat mindent. A teljes életet. Ettől kezdve nehéz erősnek maradni, józanul szembenézni érzéseinkkel, és tenni, amit kell vagy lehet – a betegség kényszerei között, olyakor a könyörtelen idővel versenyezve, de egyúttal felnőtt emberként döntéseket hozva.
Ha értjük és jól kommunikáljuk érzelmeinket, próbáluk feldolgozni fájdalmainkat, akkor valódi segítséget kapunk önmagunktól és a családtagoktól, barátoktól. Tisztában kell lennünk azzal, hogy új szakasz kezdődik a diagnózissal, amihez új érzelmi tudásra is szükség lesz, és sokszor komoly erőfeszítéseket kell tenni annak érdekében, hogy ne homályosítson el mindent a fájdalom és a félelem.
Pont ezért nem elég a testet kezelni
A beteg érzelmi állapota is nagymértékben befolyásolja az életminőséget, kihathat a mellékhatásokra, az orvos-beteg kapcsolatra, a terápiás együttműködésre, következésképpen az életkilátásokra is. A probléma súlyosságát jelzi, hogy az esetek egy részében a daganatos betegséget kísérő szorongás, depresszió, reménytelenségérzés nagyobb problémát okoz a beteg és családtagjai számára a mindennapokban, mint maga az alapbetegség okozta tünetek vagy a kezelések mellékhatásai. Ennek ellenére kevesekhez jut el, illetve kevesek veszik igénybe a pszichológiai segítségnyújtás lehetőségeit. A betegek mintegy felének lenne szüksége pszichológiai segítségnyújtásra a betegút valamely fázisában, ám csak az érintettek töredéke kap támogatást.
A betegeknek még mindig csak egy kis része fordul saját kezdeményezésére pszichológushoz. Az orvosok hozzáállásán is múlik, mennyire tekintik partnernek a pszichológust a beteg gondozásában, például partnerként vesz-e részt az onkoteam, a terápiás javaslatot tévő onkológiai bizottság munkájában.
Merjünk lelki segítséget kérni!
Sok beteg nem tudja, hogy már önmagában a daganatos betegség diagnózisa miatt is jogosult pszichológiai, pszichiátriai ellátásra, illetve fogalma sincs arról, mit takarhat a pszichológiai segítségnyújtás. Sokakat az tart vissza, hogy környezetük negatív véleményétől tartanak. Még mindig sok tévképzet él a pszichológiáról, sokan az előítéleteik miatt utasítják el a segítségnyújtást, mondván, a „bolondok járnak pszichológushoz.”
Ezzel szemben, akik részt vettek már pszichológiai foglalkozáson, megtapasztalhatták: olyan szorongásoldó, feszültségcsökkentő módszereket ismerhettek meg, amelyek valódi segítséget jelentenek a nehézségeinek feldolgozásában, az álmatlanság legyőzésében, a mellékhatások vagy a fájdalomérzet csökkentésében, ezáltal pedig energiákat szabadíthat fel a betegséggel való megküzdéshez.
Felhasznált szakirodalom:
Tari A. (2008): Sejtem…a daganatos betegségek pszichológiája. Európa könyvkiadó, Budapest
A blogbejegyzést Micskei Orsolya pszichológus írta, akihez itt tud időpontot foglalni négyszemközti online konzultációra.
