Interjú Takács Bálint pszichológussal

A pszichológusi hivatásban olykor nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, hogy a szakember mennyit mutasson meg magából. A szakszerű pszichoterápiás helyzet megteremtése miatt kiemelt szerepe van a távolságtartásnak azért, hogy a klienst ne befolyásolja semmilyen információ a terapeutáról. Ugyanakkor annak, akinek segítségre van szüksége, fontos, hogy legyen valami, ami támpontot adhat a szakember kiválasztásban.

Arról már korábbi cikkeinkben írtunk, hogy mi a különbség a pszichológus és a pszichiáter között, és arról is, hogy mire érdemes figyelni, amikor szakembert választunk, sőt munkacsoportunk tagjairól is olvashatnak egy-egy rövid bemutatkozást az oldalunkon, a profiljukra kattintva. Ezek azonban mind-mind szakmai szempontok. Most néhány azonos és néhány személyre szabott kérdés segítségével bemutatom elhívatott kis csapatunk egyik új tagját. Bala Beáta kérdései alapján Beck Enikő interjúja.

Következő interjúalanyom munkacsoportunk új tagja, Takács Bálint pszichológus, képzésben lévő család-és párterapeuta.

Bálint, első kérdésem az lenne hozzád, hogy miért választottad ezt a hivatást?

Pályaválasztásomban egyfelől családi minták (édesapám pszichiáter szakorvos, édesanyám a szociális szférában, gyermekvédelemben dolgozott sokáig), másfelől belső indítattás, a terület iránti személyes érdeklődés, illetve “vérmérsékleti”, habitusbeli tényezők is hozzájárultak. Sokszor megkaptam középiskolai barátoktól, hogy belőlem filozófus vagy pszichológus lesz.

Azt hiszem ez részben a szemlélődő, a mögöttes mozgatórugókat kutató személyiségemből fakadt. Gyakran mondták, hogy jó hallgatóság vagyok. A segítés motívuma később, érettebb fejjel társadalmi vetületben is megjelent gondolkodásomban. Úgy éreztem, sok szempontból szerencsésnek, akár kiváltságosnak mondhatom magam, szeretnék “visszaadni” ebből másoknak vagy a közjó szolgálatában is tevékenykedni.

Összességében azonban, leginkább az emberi létélményben kódolt dilemmák, kérdések és lehetőségek foglalkoztattak mindig is.     

Változott-e a pszichológiáról megalkotott képed a tapasztalatszerzésed során?

Azt hiszem, sok lelkes ifjúhoz hasonlóan én is átmentem a szakmát romantizáló fázison, amikor azt még valamiféle misztikus köd övezte számomra. Ez nyilván a tapasztalat hiányából is fakadt. Aztán a “vonalas” materialista tudományossághoz való ragaszkodás következett, végül a realitások megtapasztálása, megélése.

A realitásba érkezésben ugyanakkor – ismét Hamvassal élve – benne van a valóság varázsának megtapasztalása is. Ez a folyamat, amiben folyamatosan tanulom magam és tanuljuk egymást a kliensekkel, a legizgalmasabb. Olyan távlatokat nyit meg és olyan élményekhez és tapasztalatokhoz juttat, amiket korábban, a pszichológiáról “fantáziálva” elképzelni sem tudtam volna. Reményem szerint a kliensek is hasonló tapasztalatokhoz jutnak a közös munka során.  

Mi motivál a munkádban, mi okoz neked sikerélményt?

Az “igazságpillanatok” megtalálása, a hiteles kapcsolódás élménye. Olyasmi ez, amihez szükséges a szakmai, módszertani tudás, de nem elengedő. Kell valami plusz, a kliens motiváltsága és fogékonysága éppúgy, mint a megfelelő jelenlét a szakember részéről. 

Sokakban él egy olyan gondolat a pszichológusokkal kapcsolatban, hogy ők bizony mind sérültek. Neked mi a véleményed erről? Szerinted előny vagy hátrány, ha egy pszichológusnak vannak lelki sérülései?

Erről az a Goldschmidt Dénes (1922-1988) pszichiáterhez kötődő anekdota jut eszembe, miszerint az orvost az különbözteti meg a pácienstől, hogy az előbbi tudja, hogy hallucinál és ezért nem válaszol a hozzá beszélő falaknak. A páciens ezt nem tudja, ezért ő a “beteg”.

Viccet félretéve, ebből a történetből annyit mindenképp igaznak gondolok, hogy szakemberként talán nagyobb jártasságot szerzünk a megküzdésben, vagy óhatatlanul máshogy (ideális esetben tudatosabban) viszonyulunk saját nehézségeinkhez, sérüléseinkhez. Szerintem kevés olyan ember van, akinek nincs valamilyen “sérülése”, vakfoltja, elakadása.

A pszichológusok is emberek, ugyanolyan történetekkel, mint mások. Sokszor éppen a kliens történetének túlzott hasonlósága, azzal való azonosulás, ami kihívást jelenthet a szakember számára. Ezekkel természetesen tudnunk kell mit kezdeni. Szupervízióban, önismereti munka keretében megtanuljuk “eltenni” a saját dolgainkat, hogy a kliens érdekeit szem előtt tartva tudjunk a lehető leghatékonyabban segíteni.  

Egy pszichológus a saját életében tudja alkalmazni a tanultakat, és ha igen, akkor miben nyilvánul ez meg?

Ahogy ez előző kérdés kapcsán is említettem, szerintem óhatatlanul hat ránk egyrészt az a szakmai fogalmi eszköztár, amit elsajátítunk, másrészt az a sajátos tapasztalat, amit más emberekkel folytatott munkából, intenzív együttlétből merítünk. Ha ez nem változtat meg valakit, ott szerintem valami nem stimmel.

Ugyanakkor a magánéletemben nem tudok és nem is szabad szakemberként működnöm. Ha ezzel próbálkoznék, az a saját életem előli menekülés, az elidegenülés egy formája lenne szerintem. Tehát számomra érdekes módon inkább az a kihívás, hogyan ne vigyem bele a pszichologizálást a mindennapjaimba. Arra törekszem és végső soron mindenkit arra bátorítanék, hogy élje meg a mindennapjait, érzéseit, élményeit. Hagyjuk megtörténni a dolgokat.

Kirkegaard mondja a létezés dilemmájával kapcsolatban, az életet előrefelé éljük, de visszafelé értjük meg. Előbb tehát éljünk, és aztán időről időre nézzünk rá a történésekre. Persze ez nem zárja ki azt, hogy tudatosan vegyek részt a mindennapokban, sőt. Ugyanakkor egyes dolgok csak egy bizonyos távlatból érthetőek meg igazán.     

Mégegyszer hangsúlyoznám azonban, hogy ez egyedül nem megy. A kollégák, barátok, társak, szupervízorok, tanfolyamok, csoportok képeznek körülöttem egy olyan megtartó és támogató közeget, amiben ezek az ismeretek és tapasztalatok integrálódni és hasznosulni tudnak. Ugyanígy a kliens számára a pszichológus, pszichoterapeuta tud egy ilyen megtartó közegként funkcionálni. 

A pszichológusnak, illetve a családjának is lehet szüksége pszichológusra?

Erre a szokásos válaszom, hogy vajon a gasztroenterológusnak is lehet-e emésztési problémája, vagy a szemésznek szüksége lehet-e szemüvegre? Nem vagyunk immunisak az élet kihívásaira, és pláne nem vagyunk tökéletesek. Arról nem is beszélve, hogy képződésünk során elvárás is az ún. sajátélmény megszerzése, amely során az adott módszereket “saját bőrünkön” is megtapasztaljuk.

Kis túlzással azt mondanám, egy pszichológusnak szakmai kötelessége valamilyen formában pszichológushoz járnia. Ezt a célt szolgálja részben a szupervízió is. Természetesen ezen felül is kerülhetünk olyan személyes, élethelyzeti válságba, amely során szükségünk van külső támogatásra. Nem lesz ettől valaki kevésbé jó szakember, sőt.

Igaz azonban, hogy bizonyos helyzetekben nehézzé válhat a segítői munka folytatása egy élethelyzeti, pszichés vagy épp szomatikus probléma miatt. Ezt az akadályoztatottságot a szakember felelőssége felismerni és a kliensei felé megfelelő módon kommunikálni. 

Azt tudjuk, hogy elvileg egy pszichológus nem kezel családtagokat és barátokat, de a szakmaiságon túl, hogy tud mégis jól segíteni egy adott helyzetben?

Időnként nehéz helyzeteket szül, amikor családon belül várják a segítséget tőlünk. Nehéz meghúzni a határokat, hiszen mi is részei vagyunk a rendszernek, amiben a probléma jelentkezik. Sok bonyolult szállal kapcsolódunk egymáshoz és a családtagok számára gyakran nem egyértelmű, miért problematikus ilyen módon bevonódnunk a helyzetbe.

Azt gondolom, ilyen helyzetben az “egyszerű” emberi segítőkészség, empátia, értő odafordulás és esetleg a megfelelő szakmai segítség megtalálása az, amivel családtagjainknak tudunk szolgálni.

Miért kell a távolságtartás/magázódás a pszichológus és a páciens között?

Az “egészséges távolság” megtartása, a szakmaiság képviselete miatt fontos. Mint mondtam, bizonyos dolgok csak egy adott távlatból érthetőek igazán. A pszichológiai segítségnyújtásban persze gyakran elég “közel megyünk” igen érzékeny, intim kérdésekhez.

Kliensnek és szakembernek egyaránt szüksége van azonban arra, hogy a kapcsolatban lefektetett biztonságos keretek mentén ne kelljen a túlzott összefonódás és belegabalyodás különböző, később esetleg nehezen kezelhető vagy kínos helyzeteitől tartania. Ezek a néha merevnek tűnő keretek kijelölik a szerepeinket, a kapcsolat mezejét, amin belül azonban lehetőség nyílik a hiteles és mély kapcsolódásra.  

Milyen egy pszichológus a civil életében? Például, azok az értékek, amiket a szakmai szinten képvisel (pl. empátia, megértés stb.), azt tartja a hétköznapokban is?

Az a tapasztalatom, hogy ez a szakma is ugyanolyan színes egyéniségekkel és különbözőségekkel teli, mint bármelyik másik. Nem tudom tehát, milyen “egy pszichológus” a mindennapokban – valószínűleg ahányan vannak, annyifélék. Részemről igyekszem tartani magam alapvető emberi értékekhez – ez szakmai etikánk elvárása is, de azért persze velem is előfordul a magánéletemben, hogy elvesztem a türelmem vagy teljesen kiborulok valamin…

Jelenleg milyen szakmai kihívások és elérendő célok vannak az életedben?

Módszerek tekintetében szeretnék tovább képződni, egyrészt a családterápiás képesítést megszerezni, befejezni. Valamint szülővárosom, Pécs által kínált és az itteni szakemberek által kifejlesztett DREAM-módszerben képződni, amely egy rövid dinamikus terápiás forma. Ehhez kapcsolódóan korábban végig csináltam egy 150 órás DREAM önismereti csoportot, illetve következő hónapban kezdem majd az egyéni sajátélményű folyamatot.    

A pszichoterápiás munka lelkileg elég megterhelő, és ahhoz, hogy jól végezd a munkád, neked is szükséged van kikapcsolásra. Hogy pihen egy pszichológus? Ki tudja kapcsolni a szakmaiságot a magánéletében?

A szakmaiság kikapcsolására korábban kitértem. Fontos, hogy ki tudjam kapcsolni ezt az elemző üzemmódot. Ehhez nekem a zenélés egy lehetséges út. Amatőr szinten játszom zenekarokban, ami egyszerre társas időtöltés és kreatív hobbi.

Emellett kirándulni szoktam, a természet “kikapcsoló” hatását semmi sem tudja felülmúlni. Igyekszem minél többet (nem csak szakirodalmat) olvasni (pl. jó sci-fit), szeretek filmet nézni és néha színházba is eljutok. Fontos az aktív pihenés, mert tapasztalatom szerint az is segít átértékelni, helyre tenni a dolgokat.     

Az előző kérdésből adódik a következő is, a magánjellegű tapasztalatait be lehet, illetve be tudja építeni a terápiás munkájába? Vagy akár fordítva, a munkájából adódó tanulságot tudja hasznosítani a saját életében?

Szinte közhelyszámba megy, hogy a pszichológus a személyiségével dolgozik. Természetesen én is beépítem, összeillesztem a saját életem tapasztalatait a szakmai ismeretekkel, ettől lesz élő és működő tudás.

Néha szokták kérdezni, hogy ha nem éltem még át egy bizonyos dolgot, akkor azt hogyan tudom megérteni. Egyrészt biztosan máshogyan értünk meg valamit, amíg nincs róla közvetlen tapasztalatunk. Ugyanakkor valószínűleg vannak legalább hasonló tapasztalataink, a közös emberlétünkből fakadóan. Továbbá az empátiás és mentalizációs képességek folytonos gyakorlása és fejlesztése révén képessé válunk “jól” megérteni azt, amin a másik ember keresztül megy. 

Fontos az is, hogy ha van személyes tapasztalatom egy kérdésben, azt ne akarjam mindenáron belekeverni a kliens élményének megértésébe. Hiszen lehet, hogy ő egészen mást él meg, más jelentést tulajdonít egy történésnek. Tehát a személyes tapasztalatok fontosak és segítenek, de itt is a megfelelő belső távolságtartás és a helyén kezelt szubjektivitás az, ami hatékonnyá tudja tenni a segítői munkát. 

Miért fontos védeni a pszichológusnak a magánéletét, hiszen, ha többet tudunk róla, akár a bizalmi légkör kialakítása is könnyebb lenne, vagy nem?

Itt a magázódással kapcsolatos kérdésre utalnék vissza. Tehát a biztonságos határok és keretek fenntartása miatt fontos, hogy a szakember privát személyisége kevéssé kerüljön előtérbe. Arról nem is beszélve, hogy a kliens sem azért jött, hogy magamról meséljek.

Valahol persze természetes, hogy megjelenik egy kíváncsiság, azonban ha ez nagyon erőteljesen fennmarad, eltereli a folyamat eredeti céljáról a figyelmet és gyakran a kliens részéről a saját problémáival szembeni ellenállást leplezi.  

Van olyan dolog, például egy hobbi, amit azért szívesen elárulnál magadról?

Említettem a zenélést, középiskolás korom óta basszusgitározok.

Végezetül, szerinted mitől hiteles egy pszichológus?

Elsősorban attól, hogy elvégzem azt a belső munkát magamon, ami szükséges ahhoz, hogy megértéssel tudjak a másik felé fordulni. Folyamatosan reflektálok a szakmai és magánéletem történéseire, igyekszem megvizsgálni mit és miért csinálok, mi történik éppen az életemben és ez hogyan hat rám. Ehhez igénybe veszem azokat az eszközöket, amikről már esett szó.

Ez által képessé válok az adott helyzetben felbukkanó érzések, gondolatok, szükségletek észlelésére és azokra adekvát módon tudok reagálni. Így, mintegy tükörként, de “jelenvaló”, élő tükörként tudom segíteni a klienst saját működésének jobb megértésében.  

Van esetleg egy személyes gondolat, kedvenc idézet vagy mottó, amit megosztanál velünk?

“Ami voltam az vagyok is, de aki vagyok, az nem voltam mindig” – Hamvas Béla
Hamvas az egyik örök kedvenc szerzőm, sok fontos mondata van számomra. Ez a fenti, talán többek által ismert gondolat  jól tükrözi azt a folyamatot és szemléletet, amire én személy szerint törekszem mind saját magammal, mind a kliensekkel folytatott munkában.
A múltunk, hozott dolgaink, “áldásaink és átkaink” többnyire velünk maradnak, de közben személyiségünk – és ezzel a világhoz, másokhoz és önmagunkhoz való viszonyunk – változik, fejlődik. 

Bízunk benne, hogy ezzel a rövid interjúval sikerült önnek is közelebbről megismernie csapatunk új tagját! Amennyiben úgy érzi, lelki problémájával Bálinthoz fordulna, ide kattintva tud időpontot foglalni hozzá négyszemközti online konzultációra.

Munkacsoportunk többi tagjával készült interjúnkat pedig az “Igaz történetek” menü pont alatt tudja megtekinteni.