Miért haragszunk?

Cikkünkben a harag érzését fogjuk körüljárni, valamint megismerkedünk a működésével, dinamikájával és céljával. A harag egy érzés, melynek jelző funkciója van. Ha odafigyelünk rá és megértjük mire akar minket figyelmeztetni, akkor hasznunkra válhat és jobban megérthetjük viselkedésünket, önmagunkat.

Mi a harag és hogyan működik?

Haragot akkor érzünk, amikor valamilyen frusztráció vagy akadály hatására nem sikerül elérnünk egy célt és az életenergia megreked bennünk. A haraggal legtöbbször különböző fizikai, érzelmi és mentális reakciók járnak együtt. A testünk ilyenkor stresszhormonokat termel és nyomás alá kerül. Minél fontosabb számunkra a cél, minél jobban vágyunk rá, frusztráció hatására annál erősebb testi reakciót fogunk adni rá, vagyis annál nagyobb lesz a haragunk. A figyelmünk ilyenkor két irányba is fordulhat: vagy nekimegyünk az akadálynak és elkezdünk harcolni vele vagy elfutunk előle, mert az akadály erősebb. Ha azonban egyik irányba sem mozdulunk el, akkor jelenik meg egy passzív válasz, a ledermedés, amikor tehetetlenséget élünk át. Ez tovább konzerválja testünkben a felgyülemlett feszültséget, stresszt élünk át és benne ragadunk a helyzetben, vagy a helyzet ragad bennünk. Ilyen esetekben segíthet egy szakemberrel átbeszélni a helyzetet, miáltal megérthetjük a viselkedésünk okait és konstruktív megküzdési válaszokat dolgozhatunk ki.

Mi következik a harag után?

A haragunk egyik fontos tulajdonsága, hogy mindig irányul valamire, vagy valakire, általában az akadályra, vagy amit akadálynak érzékelünk. Ezen belül lehetnek rajtunk kívül álló okai is, vagy bennünk rejlők. A felgyülemlett feszültség csökkentése érdekében valamit vagy valakit hibáztatni fogunk, esetleg bűnbakot keresünk. Persze nincs ez mindig így, hiszen nagyban függ attól, milyen erősen akarjuk elérni az adott célt, mennyire ragaszkodunk hozzá, esetleg könnyedén el tudjuk engedni.

Mi van a haragunk mögött?

Amikor haragszunk, amögött valójában félelem és fájdalom bújik meg, hiszen akadályozva lettünk célunk elérésében és félni kezdünk, hogy nem leszünk képesek elérni azt. Amíg tehát valaki mérges, addig nem érzi a saját fájdalmát. Tömören úgy is fogalmazhatunk, hogy a harag menekülés a fájdalom elől.

A harag levezetése

A harag természetéből fakadóan arra törekszik, hogy levezetődjön, kifejezésre juthasson. Irányulhat közvetlenül az akadályra, megnyilvánulhat fizikai formában, vagy levezetődhet egy tárgyon, emberen is. Azonban irányulhat önmagunk ellen is, önvád formájában, melynek okát gyerekkorunkban kell keresni, ezt később vizsgáljuk meg.
Haragunkat kifejezhetjük, elmondhatjuk egy másik embernek is, aki elfogadásával „legalizálhatja” is az érzésünket, így haragunk mögé nézhetünk és kereshetjük, hogy milyen vágyunk, szükségletünk bújik meg mögötte.
A haragunktól azonban félhetünk is. Hogy mennyire engedjük felszínre, mennyire mutatjuk meg mások előtt, az attól is függ, hogy gyerekkorunkban szüleink mennyire engedélyezték vagy büntették a kimutatását. Olykor tudatosíthatjuk magunkban, hogy ki és hogyan reagált a haragunk kifejezésekor, így jobban megérthetjük a működését.

A haragunk közvetett megnyilvánulásai

Aki gyermekként azt tanulta meg, hogy nem szabad kifejezésre juttatnia a haragját, mert például megbüntették érte, az a gyengeségére támaszkodva próbált megküzdeni a helyzetekkel és sírással, panaszkodással, manipulálással vagy a másik megbüntetésével érte el célját.
Van egy másik – sokkal passzívabb – stratégia is célunk elérésére, ez pedig duzzogás, amikor nem mondunk és nem teszünk semmit. Ez gyakran passzív agresszióként hat a környezetünkre, hiszen belső lelkiállapotunkról hallgatunk, miközben nagyon is jól érzékelhető, hogy haragszunk.

A megtorlás, vagy a másik megbüntetése szintén egy működő stratégia, melynek az a jelmondata, hogy „ha nekem fáj, akkor fájjon neked is!”, amivel valójában együttérzést szeretnénk a másikból kiváltani. Ha ezt felismerjük magunkban, akkor máris tudatosítottuk, hogy mire is vágyunk valójában.
További stratégiák között szerepel a távolságtartás, amikor megvonjuk a másiktól a figyelmünket, nem vagyunk elérhetőek számára, érzelmileg hűvösek, ridegek leszünk. A távolságtartás cinizmus formáját is öltheti, továbbá bizonyos esetekben képesek vagyunk magunkat megbetegíteni, amit szintén a harag közvetett kifejezési formájának tekinthetünk.

Sokkal hétköznapibb, ártatlannak tűnő „módszer” a harag kifejezésére a kibeszélés és a pletykálás. Mondjuk nem mered nyíltan megmondani az illetőnek, hogy haragszol, helyette keresel valakit, akinek kibeszéled őt. Ilyenkor is valójában megértésre és együttérzésre vágyunk.
Végül létezik egy nagyon káros megnyilvánulása is a bosszúnak, ez pedig a zaklatás. Akik nem tudnak feldolgozni valamilyen fájdalmas veszteséget, vagy csalódást, azok olykor ily módon próbálják indulataikat levezetni a másikon. Mivel nagyon érzékeny és tág témáról van szó, megérdemli, hogy egy későbbi cikkünkben foglalkozzunk majd vele.

Önvád és sajnálkozás

Az önvád és a sajnálkozás mögött is az esetek többségében a harag húzódik meg, ami valaki más ellen irányul, mégis saját magunkon csapódik le. Ennek gyökere legtöbbször a gyerekkorban található, amikor szüleink kialakították bennünk azt a meggyőződést, hogy mi vagyunk a hibásak a helytelen viselkedésünkért, ezért saját magunkat kezdtük el vádolni. Ameddig saját magunkat ostorozzuk, addig nem kell átéreznünk azt a fájdalmunkat, hogy csalódás vagy veszteség ért minket.

Létezik azonban valódi sajnálat is, a megbánás. A megbánás valójában az a fájdalom, amit a szívünkben érzünk, ha rájövünk, hogy fájdalmat okoztunk valakinek. Ha tiszta fejjel, elfogadóan tudunk ránézni a velünk történtekre és megbánjuk, vagyis „megbocsátjuk magunknak” amit tettünk és képesek vagyunk együtt érezni a másikkal, akkor sokkal nagyobb esélyünk van arra, hogy csökkenjen a felgyülemlett feszültség és helyreálljon a köztünk lévő harmónia.

Felhasznált szakirodalom:

Riekje Boswijk-Hummel (2011): Harag. Felismerni, megérteni, elengedni (Ursus Libris Kiadó)

A blogcikket Kovács Gábor tanácsadó szakpszichológusunk írta.
A harag megfelelő kezelése, elengedése időigényes folyamat lehet, nem könnyű vele megbirkózni. Amennyiben úgy érzi, egyedül nem megy, keresse fel pszichológusunkat, aki egyéni konzultáció formájában segíthet a tovább lépésben!